Új év, új lehetőségek, és kicsit nagyot merítettem. Egyetem, Eötvös Collegium, Tanítsunk Magyarországért, és a másik szakkoli bizottság. Ha jármű lennék, egy túlzsúfolt csigabusz lennék a Művészetek Völgyén. Elég fura ebbe bele gondolni, de talán ilyen lehet a kiégés első jele: nem tudsz a közösségeden belül kibontakozni, és emiatt frusztrált és bosszús vagy; nincs én időd, ahol visszatalálhatsz a belső egyensúlyodra; fáradt vagy, alig alszol stb.

Az első három héten vagyok túl csak, de napjaim reggel 8-tól este 9-ig, 10-ig nagy rohanások közepette tartanak. Mindig van teendő, de idő nincs tanulásra. Szórakozásra meg pláne.

Az tanórák nagy részén száraz elméletet tanulunk még mindig, ez is zavar már, hiszen az órán elhangzottak bőven nem elegek ahhoz, hogy megértsük, hogy miről is szól a tárgy. Otthon időm és kedvem sincs ezeket, főleg mert rettentően sok kötelező irodalom van. Egy részét már kivettem a könyvtárból, de az érdeklődésemet nem keltette föl. Amikor gimiben az egyetemre gondoltam, úgy képzeltem el, hogy azt fogom tanulni, ami valóban érdekel. Persze tisztában voltam azzal, hogy lesznek „muszáj” leckék, amiket csak meg kell csinálni és nem fogom őket hasznosítani, de amikor egy tömbösített „játék óra” Segítő kapcsolatok pszichológiája néven 4 óra hosszan rabolja az időmet és rövid határidővel minden más feladatom elől elvéve az időt színes papírból, ragasztóval meg filctollakkal plakátot kell készítenem egy olyan ünnepre, ami jövő TAVASSZAL lesz, hát ez nonszensz.
Tehát csak azt akartam mondani, egy ennek a félévnek nincs értelme és erősen elgondolkodtam, hogy összességében a szociális munkához, hogy viszonyulok. Nem érzem azt, hogy én ebből meg fogok tudni élni, nem érzem azt, hogy egyetem után nekem ez hívatásommá tudna válni, és nem érzem azt, hogy jelenleg olyan belső tulajdonságokkal, mint empátia, türelem, szolidaritás, rendelkeznék.

Az a gondolat jutott eszembe tegnap este, hogy a rohanás, a felgyorsult világ nem hagy lelassulni a szép szavak szintjére. Az őszintének tűnő kicsikart szép szavak hamisak. A figyelem a barátokra, a tanárokra, a kollégista társaimra hamisak. Hamis vagyok teljesen, és hamis a világ is. Mi értelme annak, hogy itt ülök az előadó terem padjában és ezt a szöveget írom? Hiábavaló a tanulás, ha nem fogom hasznosítani, hiábavaló a mentorálás, ha a gyerekek nem kedvelnek meg, de ha meg is kedvelnek és nem fejlődnek, nem szereznek legalább egy szakmát, akkor miért fektetek bele időt és energiát? HETEDIKESEK ÉS NYOLCADIKASOK, és páran nem tudnak még olvasni sem!

Hiábavalóak a közösségfejlesztő ötleteim, ha a szakkollégiumi bizottság levegőnek tekint, vagy legalábbis bevett szokássá vált, hogy azokat visszautasítsák. Lehet csak velem van a baj és tényleg nem szükséges egy darab egyesített kommunikációs platform a discordon, hiszen van 4 facebook csoport meg egyre gyarapodó, de talán 12 messenger csoport. Vagy rendes tudást közvetítő műhelyek, műhely órák, hiszen van helyette Budapest utcáin császkáló kurzus, meg nyelvi órák szakértő tanárok nélkül. Igen, olyan diákok tartják a nyelvi órákat, akik ugyan beszélik valamennyire a nyelvet, de soha nem tartottak a kezükben tankönyvet tanári szándékkal.

Érzem, ahogy a feszültség szikrái beterítik a levegőt, amikor meglátjuk egymást a bizottsági tagokkal, mert én vagyok az egyszemélyes ellenzék az állatok tanácsában. Nem azt mondom, hogy én tökéletes vagyok és az én ötleteim a teljes mértékben követendők, de ha a felvetéseim megfontolásra sem kerülnek, mert halló fülekre nem talál és lassan egyenlő vagyok a levegővel, akkor nekem itt már nincsen dolgom. Ki kell lépnem.

Nyáron elkezdtem a moziban dolgozni, mint pénztáros és szeretek ott dolgozni. Legalább pénzt is keresek és a csapat is jó. Amikor diák-melót kerestem, akkor nagyon fura volt, mert azt gondoltam „én pénzért dolgozzak”? „Ugyan már, hát az nekik miért éri meg?” Önkénteskedtem sokat, segély szervezeteknél is és tetszett, amit ott csináltam, és nem is bántam, hogy nem kaptam érte pénzt, mert szereztem tapasztalatot és élményeket. De most jelenleg ott érzem magam a legjobban és leghasznosabbnak a saját érdekemből. Úgy tűnik viszont, hogy ezt kell felhagynom, mert a tanulmányok szempontjából ez veszi el még a legtöbb időt és hétvégén a munka miatt nem tudok tanulni. Nehéz ez, mert ahol kedvesek voltak velem és beilleszkedtem valamennyire, azt ott kell hagynom. Megint.

Konklúzióként azt írnám, hogy sok az olyan feladat, amit a hátam közepére kívánok, hasznosnak sem érzem, amit teszek, és még csak nem is jövedelmező.

2022.09.27.