A következőkben Arany János és Tóth Árpád versein elmélkedek. Számomra ez két nagyon kedves versem, mert tökéletesen leírja azt az észrevételemet, amit már évtizedekkel korábban leírtak előttem. Én nyomukba sem érhetnék.

Gondolod: ki vagy te itt a világon? Nincs itt semmi, ami fonálként egymáshoz fűz. Halott a legenda, a kínai, miszerint a végzet fonala bokánknál fogva összeköti az embereket, kiknek fontos, hogy sorsuk útján keresztezzék egymás dolgát, s a másik lelkében változást, életébe fordulatot hozzon. Ez a fonal összegabalyodhat, megnyúlhat, de el sosem szakad. Valóban? Hol vagyok én a globalizált világban, mikor egy kattintás és Chile partjainál ücsörögve tereferélek újonnan szerzett virtuális pajtimmal? Valódi ez? Hát mi történik szomszédban? Vagy éppen az osztályban? Esetleg ismerem-e már eléggé a 150 lélekszámú falu lakóit? Ja, hogy azt nem tudom.
Érezzük, hogy  mi történik, ugye? Régen is érezték már. Előre megjósolta Arany is, hogy még rosszabb is lesz. Igaz, hogy régen minden jobb volt, de már akkor is rossz volt. Arany János és Tóth Árpád, igen csak érzékeny emberek voltak, ugyan különböző korban éltek. Aranyra a romantika, Tóthra az impresszionizmus hatott. Mindenesetre fájt és nagyon rosszul esett nekik ez a közöny.

A két vers műfajilag mindkét esetben elégia. Kertben c. verset(A.J.),mely 1851-ben keletkezett, és Lélektől lélekig c. költeményt (T.Á.), ami pedig 1923-ban íródott, áthatja az ember magánya. Kezdjük először a címekkel, ami mindkét esetben motivikus. Kertben. A kert egy ember által elkerített terület, ahol saját veteményesét és virágait ápolgatja, növésre buzdítja, de a falakon kívül már nem engedi. Nem mutatja másnak, mi belül van, helyette lefesti a falat, azt lássák kívül. Csak hát kevésbé szép az, pláne nem igaz. Később megjelenik a temető sugalma az első versszakban. Az is egy kert, ahol a halottak jól érzik magukat. Az ember kinőtt a földből, majd oda is bújik vissza, mindezt egyedül.
Lélektől lélekig. Vajon mekkora a távolság lélektől lélekig. Ez derül ki Tóth Árpád versében. Röviden: nagy. Mintha ez a kínai végzet-fonál szívünkre lenne kötve és a világ két pólusára lennénk állítva. Nagyon húzna az a fonál, ennyire fáj Árpádnak a felismerés.

Ha elkezdjük olvasni a verset, először azt a hasonlóság vehetjük észre, hogy mindkét költő elhelyezi magát a térben, Tóth Árpád esetében az időben is. Ezt a fajta kezdést nagyon szeretik a költők, mert megalapozza saját elmélkedésüket is, illetve, könnyebben képzeli el az olvasó is. (József Attila kedvelt módszere volt ez.) 

Arany János kertészkedik, közben éberen figyel. “Hozzám a tiszta kék magasból egyes daruszó tévelyeg”. Görög-római mitológiában a darumadár szimbóluma volt az éberségnek. Észre is veszi egy magányos gerlice búgását, aki talán az ifjú, de halott nő férje lehet, ki később menyegzős ágyukból koporsót faragott. Ennél azonban sokkal fontosabb, hogy látogatója a halottnak alig akadt. Nem ismerték, idegen volt, “Rokonait, ha van rokonja, elnyelte széles e világ;” A lírai én nem is akar törődni vele, hisz semmi köze hozzá, inkább foglalkozzon mindenki a maga bajával, gondolja. Gondolhatja ezt a csecsemő dajkája is. Mit foglalkozzak én idegen ember gyerekével? Sírjon, nem bánom, de akkor már okkal sírjon, majd megveri közömbösen. 

Arany János, hasonlóan Tóth Árpád is, az utolsó 2 versszakban jut el versének tetőpontjára.

Arany szerint gyors a történés, emberek sürögnek-forognak rohannak, nem érnek rá köszönni, elmarad az udvariasság. “Nagy részvétel, ha némelyikünk az ismerőst… megismeri.” Az ember telhetetlenné vált, lehúzza a társát, saját sikeréért. Ami pedig a legkétségbeejtőbb jóslása a verse végén, hogy ennél jobb már biztos nem lesz. Közönyössé válik a világ, de vajon hol van az a pont, ahol már nincs tovább?

Tóth Árpád a csillagokat bámulva mereng el a régi információkon mely ezer és több éve indult el, hogy szemében meghaljon és értelmet nyerjen. Beszél velük és tudja, hogy sírnak, mert magányosak, mert olyan messze vannak egymástól. Átérzi bánatukat: “ Ó, csillag, mit sírsz? Messzebb te se vagy, mint egymástól itt a földi szívek!” Mint ahogy a csillagok küldik egymásnak a fényüket, a ma embere is hasonló taktikát vél használni. Bár a költő korában más volt a fejlettség, ma is igaz mindez: “Küldözzük a szem csüggedt sugarát, S köztünk a roppant, jeges űr lakik!” Küldözgetjük internetes csevegő alkalmazásokon keresztül a kétségbeesett Hogy vagy? kérdéseinket, de tudjuk mind jól, és titkon összekacsintunk: Nem történik semmi. Tudjuk egymásról, amit a másik akar, hogy gondoljunk róla.  Facebook és Instagram sztorikon keresztül sejtelmes üzenetekbe és képekbe csomagoljuk magunk, a flörtöt, a bántást, az izgatottságunkat, vagy éppen a reményt, hogy a barátok megtudják, hogy nekünk bizony van életünk. Történik valami. “A közösségi média közel hozz téged a barátaidhoz!” - mondják a feltalálói. De ennél távolabb egymástól még soha nem voltunk ezen a világon.

Arany János és Tóth Árpád ugyan nem ismerhették egymást, mégis jól megértették egymást szorongását a romló kapcsolatok miatt. Ezek a versek ma még inkább érvényesek, mint akkor voltak. Csodás képeik és metaforáik lenyűgözően borzongatóak!