Fáradtan az álom és az ébrenlét határán lebegtem valahol, mikor már besütött a nap az ablakunkon. Nem értettem, hogy miért nem csörög még az ébresztőm, hiszen már hasamra süt a nap. Nyúltam az ágyam mellett fekvő telefonért, hogy megnézzem hány óra van, de az még ki volt kapcsolva, szóval biztos, hogy nem kellett még ébresztenie. R. is még alszik. "Mi van, ha egyikünk sem állított ébresztőt? Basszus mi van, ha késésben vagyunk? Jesszusom, meg fognak húzni angolból!!" - futott át az agyamon a gondolat. Ez történ a fejemben.

Ami a valóságban volt:
Ki se nyitottam a szememet, a kezemet meg alig egy milliméterre mozdítottam csak (most meglepődtem, hogy a milliméter hosszú "L"-lel van, eddig vajon hazugságban éltem?), mert rajta feküdtem. Nem is csoda, hogy nem éreztem a zsibbadástól utána. Viszont vörös szemekkel keltem, de a fáradtságra fogom. ((nem történt semmi illegális!) ezt most tényleg komolyan mondom)

 Az angoltól féltem egy kicsit, mert a nyelvek igazán nehezen mennek nekem. Tehát még, ha szent életet élek is, nem biztos, hogy megkapom a nyelveken szólás kegyelmi ajándékát. A writing miatt izgultam kicsit, az ment eddig a legrosszabbul. Viszont ma teljesen megelégedtem vele. Ellenben a listeninggel, ahol Eminemet hallgattunk, és a Use of Englishsel, ami egy katasztrófa volt.

Mivel emelt volt, ezért a szomszéd suliban kellett írnunk, régi riválisok közt. Nevek helyett kódot kaptunk. nagyjából 30x kellett felírnom a lapokra ezt a sorozatot, amire még most is emlékszem és kívülről fújom. Összesen talán 90x biztos leírtam a nevemet is az elmúlt héten. Kész agyrém volt a végére, de legalább már azt is megjegyeztem.

Kifele jövet eltévedtem az idegen iskolában és keringtem, mint szerzetes mise előtt össze-vissza. Pont a crushom is arra tartott (egyébként fogalma sincs, hogy ki vagyok), mint én, hát nagyon ledöbbentünk, hogy zárva a nagykapu, ahol bejöttünk. [jesszusom, mennyi, vessző, egy, mondatban]. Bolyongtunk vagy öt percet mire kitaláltunk ebből a labirintusból.

Délután ajándékoztam. Tanárnőket, portás bá't és a konyhás néniket, akik 5 éven keresztül védtek és tápláltak minket. Akikkel jókat beszéltünk néhanapján és sec-perc alatt elment másfél óra is. A technikai dolgozókat nem becsülik meg. "Ritkán gondolnak ránk. Ritkán búcsúznak el tőlünk. Majd, ha ezt a bort iszom, rád fogok gondolni."- mondta.

Aznap a várost nagyon nehezen hagytam el, pedig nem igazán szeretem az ottani embereket. Egyedül a Kollégium, ahol ott hagytam a szívem egy darabját, legalábbis úgy gondoltam. Viszont, most hiányoztak kicsit az ódon belvárosi falak, a macskaköves sétáló utca, a déli zengő harangszó, ami egyszerre kong a város összes templomában. Hazafelé a vonaton csak bámultam ki az ablakon, nem hallgattam zenét, nem telefonoztam, nem olvastam. Csak vártam. Vártam, hogy a lelkem megérkezzen a testembe. Vártam, hogy megeméssze ennek a sűrű hétnek minden pillanatát, hogy aztán emlékké formálódjon. Nehéz hét volt tele örömmel, kötelességekkel, szórakozással, gyásszal, búcsúval és a végén nagyon elfáradtam. A héten viszont még nincs pihenés. Korai buszozások, hétvégi esküvők, még korábbi buszozások, stb... 

Belegondoltam már, hogy érettségi után igazából nem lesz kerete a mindennapjaimnak. Nem lesz rend, nem lesz biztos eleme a hétköznapoknak. Nincs iskola, nincs osztály. Vége a közoktatásban letöltendő büntetésemnek. Úgy érzem magam, mint a rab, akit 35 év után kiengednek. 25 évesen került oda és 60  évesen szabadul. Nem volt semmi kapcsolata a külvilággal, de volt egy rendszer az életében, ismerősökkel. Odakint semmi tapasztalattal, hatvan éves fejjel, mint egy 20 éves vakon beleugrik, jobban mondva belelökik a A nagybetűs ÉLET vermébe. Megszokta már a börtönt és mindent elkövet, hogy visszakerülhessen oda. Rosszabb esetben nem tudja elviselni és leugrik a hídról vagy felköti magát. Persze én ezt nem tervezem, de erről az egészről eszembe jutott egy nagyszerű vers:

Nádasdy Ádám - Jól láthatóan lógok itt

Két felhő közt ím lógva maradtam,
a lábam kalimpál a semmibe.
Nincs biztos föld, szilárd talaj alattam,
de legalább ellátok messzire.

Fiatalon mindig a múltba néztem,
hogy hol siklott ki az egész dolog.
Kerestem: kinek hajtsam meg a térdem,
most meg ha kell, ha nem kell, lerogyok.

A felhők közt hideg van és világos,
én is jól láthatóan lógok itt.
Kíváncsi gúnnyal vizsgálgat a város,
és hallom a kérdést, a szónokit:

nem kéne-e a jövő felé csúszni,
a nappal szemben siklani akár?
Kell-e a mások igazába bújni,
mint használt fészket használó madár?

Persze mindenki máshogy értelmezi, nekem is van más értelmezésem, de jelen pillanatban ezzel a hangulatommal is nagyon passzol.

Szóval lezárult egy fejezet. (Egy hittan szóbelim lesz még, de az érettséginek ez a hét adta a jellemző feelinget)
Most egy kis gyász, talán még holnap is. Aztán meg összekaparom magam, hogy legyen valami belőlem.

Szerintem blogot is több időm lesz írni, lehet, hogy itt még találkozunk.

Ennek a fejezetnek tehát:

VÉGE