A toll serceg, apró ajándék a borítékba pottyan, ragasztó szalagot benyálazod (majd celluxozod, mert nem ragad meg), tudod hol lakik a barátod, címek száza a fejedben, bélyeget ragasztod, piros ládát keresed.

Vársz.
Várod, hogy megérkezzen és elolvassa. 
Vársz. 
Várod, hogy megírja és megkapd. 

Első hét. 
Két oldal és egy vers.
Második hét 3 oldal és egy vers, egy matrica és egy gyűszű.

Mit kapsz?

A barátodból egy darabkát. A cirkalmas betűket. Egy tiszta gondolatritmust. Esetleg pár rajzot. Szeretetet, hiszen manapság sokkal nehezebb türelmesnek lenni. Tehát türelemre és bizalomra találsz. Azok a cirkalmas betűk sok mindent elárulnak, többek között például a társad hangulatát, lelki állapotát. Megtudod, hogy mennyire volt fáradt, mikor írt…

Izgatott vagy, ha levelet vársz. Vajon mikor érkezik meg? Vajon mit fog írni?  

×××

Pittyen a telefon, pötyögsz utána, látta. Nem válaszol azonnal, s jönnek a kérdések: Valami baj van vele? Vajon valami rosszat írtam? Nem akar válaszolni? Lehet, hogy már kevésbé szeret? Lehet csak a nyakára voltam eddig is? 
Stresszelsz, feszengsz, már lassan hínád a 112-t, kihívnád mentőt, tűzoltót, rendőrt. EGY perc telt el és még semmi. 

Mindeközben:

Béla éppen WC-n volt pisilni, a telefon feloldva, a gyerek meg távolról már látva az alkalmat és mint egy moly rávetődik a fényes kijelzőre és ujjaival simogatja a sima üveglapot, mert hát mindig úgy oda vannak a kisgyerekek az ASMR-ért.

Ott mozog a három pötty, te megkönnyebbülsz, fellélegzel, hogy mégsem hagyott itt.

A válasz pedig:

“Datpozseb ಥ_ಥ”