Tegnap elmentem sétálni a mezőkre, mikor már távolról látszott, hogy gyülekeznek a felhők. Gondoltam, hogy egy gyors kör még belefér, meg hát amúgy sem sétáltam a kutyával az elmúlt napokban a vizsgák miatt is többek között. Távol már láthatóan esett is az eső, gondoltam inkább megvárom a közelben lévő gyümölcsöskert nyitott faépületében az eső végét. Lekuporodtunk az egyik sarokba, kis idővel később már meg is eredt. Nem csak egy egyszerű nyári esőzés volt, mint később kiderült, idén most először dübörgött mennydörgés és vakítottak a villámok.

Gondoltam ekkor magamban, hogy azért csak vissza kellett volna fordulni még az elején, mert ki tudja, meddig fogunk itt várakozni. Eltelt fél óra és nem történt változás. Pontosabban történt, hiszen minden változott akkor körülöttem. A felhők mozogtak, az esőcseppek hullottak, kopogtak a tetőn és a nagy lapulevelek széles ernyőjén. Az elektromos töltések ki-kisültek odafönn, Átosz, a kutyám meg elkezdett parázni. Aranyosan oda is bújt a hatalmas testével mellém a lehető legszűkebb helyre, lábát meg rátette az enyémre. Egész jó meleget árasztott magából és amíg föl nem állt, nem is fáztam.

Nagyjából másfél órán keresztül vártuk, hogy elálljon az eső, addig olvasni szerettem volna, de inkább megkíméltem a könyvet a kutya nyálától, főleg, hogy az Hamvas Béla Anthologia humana című műve volt. Tanulni szerettem volna belőle és meditálni rajta, de kiderült, hogy a vihartól is tanulhat az ember.

Volt egy eszméletlen sötét, szinte már korom fekete felhő a fejem felett, de egy csepp víz nem jött belőle. Később jött egy sokkal világosabb felhő is, amin keresztül majdnem látszódott a nap. Na ebből már szakadt az eső, mintha dézsából öntenék.

(Ez nem a leg feketébb felhő)

Erről az jutott eszembe, hogy vannak olyan ellenszenves emberek, akik nem szimpatikusak, például a küllemük miatt. Nem tetszik az öltözködésük, vagy túl szakadt, vagy ijesztően sötét fekete bőrdzsekis, láncos stílusban járkálnak, esetleg a teljes testük ki is van tetoválva koponyákkal és még talán ápolatlanok is. Az ilyen emberek megjelenése egyszerűen rémisztő sokszor, ahogy közelednek feléd az utcán vagy melléd ülnek a vonaton. Jön is a gondolat: „Jézusom, ez ki fog rabolni!” „Egy rossz szót szólok és képes megölni!”

Egy enyhén sötétebb bőrű motoros úr, kétajtós szekrény méretével és hasonlóan fekete ruhás öltözettel, kopasz, kendős fejjel és szakállal, szegecses karkötővel - egy szóval eléggé marcona - te mit szólnál, ha most beállítana ide?
Vannak, akik nem sok jót éreznének a vehemens küllem láttán. Akár el is zárkóznak azon-nyomban.
Pedig, ha jobban megismered, lehet, hogy a legkedvesebb emberre lelsz, aki mondjuk plüss macikat gyűjt, szeret sütni-főzni, kreatív kézműves tárgyakat készít és még rendszeresen adományoz gyermek korházaknak is stb.

Legyen mondjuk egy másik ember is, komoly megjelenésű, de ízléses trendi cuccokban jár, angyal arcú srác vagy lány, a munkahely legnépszerűbb kollégája vagy kolleginája, szeret másokat megnevettetni és megismerni, érdeklődést mutat irántad stb.

Lehet, hogy a látszólag legbarátságosabb ember mélyén igazából velejéig romlott. Lehet, hogy ő lesz az, aki egy nehéz helyzetben először faképnél hagy, megbánt, kárt okoz fizikailag vagy lelkileg. Néha a számunkra először szimpatikus emberek fognak váratlanul hátba szúrni s fájón kihasználni. Még ha vonzalmat is éreztünk irántuk és olyanok vagytok, mint én --> (jóhiszemű és bízik a másik alapvetőjóságában feltétlenül), akkor még több szenvedés és szorongás is betalálhat titeket, mert nem érted mit ronthattál el. Magadat hibáztatod.

Ez azért van, mert nem látunk, esetenként pontosabb úgy fogalmazni, hogy nem akarunk látni a felszín, a küllem alá. Nem látunk, mert meggyőző személyisége sikeresen elrejti a belső világát és valódi gondolatait, a maszk pedig, amit mutat nagyszerűen orrunknál fogva vezet, vagy undorodunk egy ápolatlan személytől és messze kerüljük a hajléktalan embert (aki lehet korábban professzor volt, de a mindenkori ideológia vagy politikai vagy gazdasági rendszer miatt lemorzsolódott és ellehetetlenült a megélhetés terén).
És nem akarunk látni, mert vak bizalmat táplálunk egy vonzó ember iránt, aki valamiért megsimogatta a lelkünket. Egy csöppnyi szeretetet küldött felénk - ami ebben a világban, ahol az emberek szeretetlenek és szeretni nem képesek - mérhetetlenül soknak számít és már termeljük a boldogsághormonokat. (Ilyen, ha like-okban méred a fontosságod és a követők mennyisége határozza meg a magabiztosságod.) 
Vagy határozott elképzelésünk van egy adott kisebbséggel szemben, ami társadalmi nyomásra negatív reakciót vált ki az emberekből és rögtön előjönnek a sztereotípiák.

Mi a megoldás?

Ilyen fiatalon még nem mondhatom meg a „tutit”, de megoszthatom a jelenlegi elképzelésemet és ötleteimet.

Egy előítéletektől szenvedő embert, szerintem csak akkor ismerhetünk meg jobban, ha közvetlen Vele beszélgetünk félre téve addig a sztereotípiákat. Máskülönben a párbeszéd nem is alakul ki és a másik személy védekezni kezd. Ki-ki agresszívan, szégyenlősen, megalázkodón, vagy ridegen, távolságtartón.
Persze csak óvatosan és kétkedően, mert nem biztos, hogy az igazat hallod.

Sokan nem mondanak igazat magukról, hogy jobb fényben szerepelhessenek. Gyakran azért teszik ezt, mert nem biztosak magukban, gyengének, érdektelennek, unalmasnak, tartják magukat. Pedig néha csak a magukba vetett hitet kell föltámasztani és javul is az életminőségük, de ez nem olyan egyszerű, mint amilyennek hangzik. A lényeg azon van, hogy valamit kompenzálni szeretnének valamivel, ezért rejtik véka alá valójukat.
Sokszor én is ilyen vagyok még most is…

A másik eset – szerintem a nehezebbik – ha az illető karizmatikusan maga köré vonja a társaságot, de a háttérben meg a kihasználás szándéka rejlik. Eddig csak úgy jöttem rá, ha valakinek hátsó szándéka van, amikor már a bőrömön tapasztaltam a kárt. Talán jó megoldásnak tűnik az, ha minden kapcsolat elején megtartjuk azt a kellő távolságot, ahonnan még objektíven tudunk szemlélni és meglátni az összefüggéseket a mondandója és a valós tettei között. Nem szabad egyből „A tökéletesnek” gondolni valakit, hisz’ tökéletes nincs. Mindenkinek vannak baromságai. Mindenki hibázik. A valóban toxikus embereket viszont kerülni kell, mert rád tapadnak, mint egy energia vámpír és kiszipolyoz. Lehúznak a saját szintjükre, hogy aztán létrának használva téged végig tiporjanak a lábaidon, derekadon, vállaidon és a koszos cipőjükkel a fejedre állva elérjék ez egoista vágyaikat. Mindeközben végig gázolnak a lelkeden.

Hát ilyenekre tanítottak engem ezek a felhők ott, a gyümölcsös kertben, ahol a kutyám a lábam mellett feküdt és nem fáztam a teste melegétől.