Ez egy kevésbé formális és jól megfogalmazott bejegyzés lesz. Előre érzem már!

Pár napja már, hogy egyre csak magam alatt vagyok. Valamiért újra beférkőzött a fejembe a magány gondolata, pedig egész jól teltek a hetek. Boldogan, nyugodtan, harmóniában. Esténként, mikor már minden elcsendesül, még mindig eszembe jut a volt barátom. Hiányzik, pedig őszintén már azt sem tudom, hogy ugyanaz az ember még, akinek az emléke megmaradt a fejemben. Lehet, hogy már annyit változott pár hónap alatt, hogy rá sem ismernék, ha újra találkoznánk? Nem tudhatom. Aznap éjjel vele álmodtam. Régen történt már ilyen. Az a gondolkodom, hogy vajon neki is eszébe jutok-e még néha? Vajon ő is álmodik még néha velem? Vajon, ha felnéz éjjel az égre és látja a csillagokat, gondol-e arra, hogy lehet, pont ugyanazt a csillagot nézzük? Vagy már teljesen túllépett rajtam és következő vagy az azt következő pasijával, vagy az x-edikkel foglalkozik?

Én miért nem tudtam még túllépni rajta? Lassan 9 hónapja, hogy szakítottunk és bár egyre könnyebb, de még mindig nem bírok teljesen eltávolodni tőle. Vagy legalábbis azt hiszem, hogy könnyebb. Sűrű heteken vagyok túl és most kezdődött úgy igazán a nyár és a pihenés. Most, hogy nincs semmi feladatom, újra előtörnek. Ezek szerint inkább csak mélyre nyomtam az emlékeket…

Jó lenne már találni valakit.

Fúh, ez nagyon szánalmasan hangzik! Gondolhatják mások, hogy milyen gáz, hogy szingliként csak álmodozok és miért nem vagyok tökös, macsó csávó, hogy fölszedjek valakit? Nyomasztó az is, hogy öcsém becsajozott (megint), húgom is szerelmes egy srácba és talán lassan hamarosan ők is összejönnek. Én meg legidősebb a testvérek közül, csak ülök hallgatom a sztorikat és bólogatok mosolyogva. Haverok, távoli rokonok meg kérdezgetnek, hogy na mizu? Vannak már lányok? (Dehogy vannak, nem is lesznek!!! De ők ezt nem érthetik…)

Most eszembe jutott egy jelenet még a régi keresztény ifi klubban, amikor a homoszexualitásról beszélgettünk. (Már akkor lapultam, csak hallgattam) Afelől tudakozódtak anyámnál, hogy mit szólna ahhoz, ha a fiáról esetleg kiderülne, hogy meleg. Vajon már akkor sejtették? Nem fog sosem kiderülni szerintem. Kínos volt a szitu arra emlékszem, sajnos elég agresszívan reagáltam erre a kérdésre, akkor még én is tagadtam magamat.

Az elmúlt évben konkrétan nem voltam közösségben. Most itt a nyár, szeretném is kihasználni és nincs szándékomban az sem, hogy halasszak egy évet az egyetem előtt, mert továbbra is csak egy kis faluba rekednék arra az időre, míg mások nagyban tolják már a nagybetűs életet, így megint csak kimaradnék mindenből. Unom, hogy mindig kimaradok a barátaim életéből.

Apropó barátok. Már azok sincsenek. Itt hagyott/ fog hagyni mind. Legjobb lánybarátom kb. egy hónapja hozta tudtomra, hogy nem érzi jól magát mellettem, ezért végleg szeretné felszámolni a barátságunkat. Fasza. Komolyan ő volt szinte az egyetlen, akivel a legtöbb mindent meg tudtam osztani, vele voltam a legnyíltabb. Korábban szerelmes volt belém és ezt tudtam is. Jártunk nagyjából 12 órát, végül szakított. Később más srácokkal is összejött, ezért azt hittem már semmit sem érez úgy irántam, nem is foglalkoztam ezzel. Akkor már tudta, hogy meleg vagyok és nagyon támogató volt. Nem rég tudtam meg, hogy mekkorát csalódott valójában akkor, csak ezt rejtegette a támogatás mögött. Most már úgy érzi, hogy csak fájdalmat okozok neki azzal, hogy nem tudok vele az ő szeretet nyelve szerint törődni, ugyanis az érintés szeretet nyelve jellemzi őt legjobban. Én meg, hát… testileg nem vonzódok iránta. EZZAN. Nem érzi szeretve magát a barátságunkban. Én meg ugye szeretek vele minőségi időt eltölteni, jókat beszélgetni, de nem tudja máig hova tenni, hogy miért is szeretem, mert „nem vagyunk kompatibilisek egymással”.

Másik barátommal inkább csak személyesen tudom tartani a kapcsolatot, ő nem igazán szeret az online világon keresztül kommunikálni. Vele nagyon jó a kapcsolatom és szinte már „élettárs”, hiszen 5 éven keresztül kollégiumi szobatársam volt. Már-már azt is mondogatták, hogy szimbiózisban élünk. Nagyon jó társaság tud lenni, a nyáron majd el is megyünk Művészetek Völgyére bulizni egyet és kicsit kiengedjük a fáradt gőzt. Mindkettőnk nehéz heteken van túl és már kijár nekünk ez, úgy érzem. Ő a nyár végén elköltözik az országból és Finnországban fog tovább tanulni mechatronikát. Onnan talán fél évente hazatér, de akkor sem biztos, hogy mindig tudnánk találkozni. Talán egyszer-kétszer kijutok hozzá. Az biztos, hogy nem szabad túl sűrű találkozásokkal számolnom és mint mondtam, vele nem igazán lehet neten keresztül ápolni a barátságunkat.

Harmadik barátom inkább csak haver. Régi osztálytársam általános iskolából és egy faluban lakunk, viszont közel sem tudok annyira nyílt lenni vele, mint a már említettekkel. Más a világszemléletünk és ugyan hosszú beszélgetéseken keresztül tudjuk ütköztetni a nézeteinket, nagyon fárasztó tud lenni folyamatosan érvrendszereket felépíteni és állva tartani. Jövőre, ha egyetemen tanulok tovább (Isten tudja mit), akkor tőle is távol leszek.

Lassan úgy érzem, akárhová is mennék (Pécs vagy Pest) csakis egy szürke köd fogadna. Szeptembertől nem lesz támogató baráti hátország mögöttem. Remélem megtalálom a helyem ebben a globalizált hatalmas világban.

Olyan érdekes, hogy régen az emberek a környező falukban megtalálták a párjukat és boldogan leélték az életüket, ellenben mi már abban is reménykedünk, hogy a leendő élettársunk egyáltalán az országon belül él.