Úgy meghatódtam, hogy rengeteg emlék és érzelem kezdett kavarogni bennem. Most leírom egy töredékét.

Luca lett a legújabb kedvenc mesém! Nagyon sok dolgot érintő meséről lesz most szó, ami tényleg nagyon jól bemutatja a másságot úgy, hogy nem is kellettek az LMBT "megjelenítés". Sőt! Bár mondták, hogy a két srác közt fel lehet lelni egy kis LMBT szálat, de szerintem szó sincs konkrétan ilyesmiről. Legalábbis nem feltétlenül kell beleképzelni. Ennyi idősen én is ilyesmódon ragaszkodtam a legjobb pajtimhoz, én is féltékeny voltam, ha éppen nem velem játszott, független attól, hogy fiú vagy lány volt a másik illető. Az, hogy valaki éppenséggel miért víziszörny a mi világunkban, szerintem a mese elsősorban a belső másságra utal, bár azt külső jegyekkel ábrázolták a készítők.

Megmagyarázom miért.

A két srác, amíg nem látszott rajtuk, hogy vízi élőlények, addig teljesen normálisan kezelték őket, mintha közülük valók lennének. De ha akár más etnikumúak lennének, akkorkülső jegyeiben is másságot hordoznak, pl. eltérő bőrszín, eltérő arcszerkezet, szegényesebb vagy teljesen más divatot követő öltözéket visel; Esetleg valamilyen fogyatékossággl élnének együtt, mondjuk mozgássérült, nincs meg a keze-lába, vak, siket, stb.... Az egyből szembe tűnik.
Szóval olyan másságról beszél elsősorban, amit tud rejtegeni az ember.
Amikor láttam Luca anyjának viselkedését, hogy mennyire félti a gyerekét attól, hogy baja lesz a "nyilvánosság" előtt, egyből apa jutott eszembe. Ő is félt attól, hogy negatív tapasztalatom lesz a rossz emberek miatt. Illetve attól is fél, hogy az otthonról hozott hagyományokat, kultúrát, ismeretet fogom elutasítani és elfelejteni, ha bekerülök egy másik, részben negatív, de amúgy a kor szellemében pozitívnak feltüntetett közegben.
Értsd úgy, hogy az LMBTQ-közösség szélsőségesen progresszív hangjai eltávolítanak Istentől és a lelki közösségtől.

A kislány apja is más.
Hiányzik egy karja.
Úgy született.
De ő is beilleszkedett és ő is képes volt túllépni azon, hogy a két srác, akit érezhetően megkedvelt amúgy "víziszörnyek", akiket egész életében írtani akart.
Ez egy nagy pálfordulást mutat be.

Ezek a gyerekek tökre nem aggódtak azon sem, hogy mit egyenek, mit hordjanak. Valóban tök mindegy amúgy, hogy mit hordasz, úgy sem az a lényeg, csak sajnálatos beidegződés, hogy félünk a rosszalló tekintetektől és az undorodott elutasítástól. Másik oldalról pedig nagyon káros gondolkodás, hogy elítéljünk másokat, csupán a megjelenése vagy testi adottságai miatt.

Olyan érzéseket váltott ki belőlem ez a mese, aminek hatására újra gyerek akarok lenni. Ez nagyon fura lehet, de én mindig is vissza akartam menni a gyerekkorba. A felhőtlen szabadságot jelenti nekem. Nem aggodalmaskodtam semmin, nem számított az sem, hogy hétköznap van-e vagy hétvége, hisz mindig játék volt az élet. Mindig volt mit megcsodálni, kérdezni, megismerni. De ma olyan természetesnek veszem azt is, hogy van fűtés és nem fagyoskodom, hogy látok és csodálhatom a halakat az égbolton, hogy hallom a tücsök ciripelését, de nem veszem észre a városi zajban, és hogy hallom csöndet, de mivel frusztráló az ingerhiány gyorsan pótlom zenével vagy bármi mással. A csönd tehát elvesztette természetes jellegét, pedig olyakor alapvető szükségletünknek kéne lennie, hisz általa ülepszenek le az élmények, vele kézen fogva tudjuk meg igazán, hogy kik is vagyunk valójában.

Szerintem rájöttem, hogy azért nem tudok olvasni rendesen, mert frusztrál az ingerhiány. Mert rossz érzés, hogy nem filmet nézek, ami tele van véres akciójelenettel.

Óh bárcsak visszatérne az a hatalmas képzelőerőm! Ezt a mondatot is természetesnek veszem és bele se gondolok, hogy egykor tanultam, hogy ez egy óhajtó mondat. Óhajtom tehát az alapvető jóból fakadó varázslatos fantáziát, ami színessé teszi a komor, szürke és rohanó világot körülöttem.

A kis halak csak egy Vespat akartak, nekik az már a szabadságot jelentette.
Gondolj bele, neked mi volt gyerekkorodban az, ami a szabadságot jelentette, a felhőtlen örömöt?

És most?