Romokban heverve, sötét toronyba zárva ülök egymagam. Nincs ablak, nincs fény. Lelkem roskadozik a sok régi emlék miatt. A múltban ragadtam. A jövő egy kilátástalan ködös massza, amiben semmi sem tud mozdulni. Tudom, hogy rossz helyen vagyok és tudom, hogy le kellene ereszkednem a toronyból. Az eresz csatorna megfelel. De mégsem teszem. A lemásznék kiderülnének rólam dolgok, olyan dolgok, amit sok magyar rossz szemmel nézne. De talán azért sem mászok le, mert én is szembesülnék mocskos mivoltommal. Bűnös vagyok, megszegtem a katolikus fordítás szerint a 8. parancsolatot és kárt okoztam egy számomra fontos ember becsületében. Szeretettel sebeztem. Ez a legfájdalmasabb és legrosszabb, amit valaha ember tehet. Nem merek addig lemászni innen és bocsánatért esedezni az Atyától, míg tőle nem kértem és kaptam bocsánatot. De ez beláthatatlan idő, míg újra találkozunk. Minden nap eszembe jut és nem tudok róla megfeledkezni. Az idő nem az én pártomat fogja. Ugyanakkor a körém épített tornyot megviseli elég rendesen. Toldozni-foldozni nagy energiát igényel.

Mit mond erre a jóslat?
Ne mozduljak és üljek egy helyben. Keressem meg a belső középpontomat. Ne hagyjam, hogy kívülről irányítsanak. Meditálj. Élj a jelenben. Ne foglalkozz a múlttal, se a jövővel.

Na de miért nem tudok sírni, gyógyító könnyeket ereszteni? Erre nem kaptam konkrét választ. Hol akadtam el? Segít, ha meditálok? Segít sírni és kiadni magamból egyszer végre a felgyülemlett feszültséget, akadályokat, hazugságokat, bűntudatot, lelkiismeret furdalást?

Vagy előtte minden bűnömet  jóvá kell tennem? Kezdve azzal, hogy 2 éve nem mertem elköszönni tisztességesen egy számomra kedves csoporttól és faképnél hagytam őket, mert féltem, hogy lebukok?

Nem tudom. Lehet. Elválik...