Mikor kisgyerek voltam a szüleim esténként mindig odafeküdtek az ágyam mellé és énekeltek valami szép dalt. Emlékszem az erejére, ahogy betöltötte a csöndes házat, és időnként nyitott ablaknál a magányos utcát is. Télen, ádventkor különös jelentősége volt, persze minden alkalommal ugyanannyira jól eső érzés áradt szét bennem, hiszen ilyenkor együtt volt a család. Én vagyok a legidősebb a testvérek közül, ezért akkor még csak hármasban anyával és apával voltam elalvás előtt. Őket láttam, hallottam és éreztem.
Ahogy nagyobb lettem mesét is kezdtek olvasni. Minden este egy mese, ha szépen kértem olvastak nekem még egyet. Utána vagy alvás vagy jött az esti ének.

Később mikor megszületett az öcsém, már ketten lettünk részese ennek a hagyománnyá vált eseménynek. Ilyenkor egyszerűen szárnyra kapott a fantáziánk, ott feküdtünk, de mégsem a szobánkban voltunk. Valahol távol az üveghegyen is túl, ahol a kurta farkú malac túr, találkoztunk királyokkal, hercegekkel; küzdöttünk sárkányokkal, manókkal, óriásokkal, de a végén mindig volt egy lágy ének, ami visszahozott a családunkhoz. Úgy aludtunk el, hogy tudok és éreztük, hogy biztonságban vagyunk és szeretnek.

Ezt most újra átélhetem jó pár év után, mert a 2 éves kis öcsém éli most át a régi hagyományt. A különbség csak annyi, hogy én is éneklem azokat a régi dalokat másnak.