Már látszott a sötét, rémisztő alagút vége, hiszen elásták a csatabárdot 1945-ben. Megcsillant a fény, de csak egy pillanatra. Ez is éppen elég volt, hogy csírázzon a búza és le is arassák. Szilvesztert elküldték a szülei két kiló kenyérért egy táska pénzzel az oldalán. Eközben a búza már a molnár kezén is túl járt, lassan a pékek tartják a markukban. Szilveszter meglátta barátját, gondolta is, hogy egy kis játék sosem árt. Kell az öröm a háború bús évei után. Döbbenten figyeli két gól között, ahogy az emberek eszeveszetten rohangálnak a körúton. Először csak zsákkal a hátukon, kis idővel később, már kettőt is cipelnek.
Valami furdalhatja az oldalát, mert inkább tovább áll a játékból ott hagyva barátját.
Eszébe jut, hogy neki kenyeret kell vennie. Két kilót is. Olyan kicsi lábaknak hosszú még az út a pékségig. A felnőttek bezzeg nagyon gyorsak, egy talicskát tolva, miben bankó puposodott, elszelelt mellette. Felröppent egy papírfecni és Szilveszter kezébe hullott. Első osztályos fejével még nehézkesen ugyan, de kibetűzte a cirkalmat. Látott egy egyest, meg még három nullát, eddig nem érdekes, de mi volt utána? Ilyet még nem látott. “Milpengő.” - olvasta ki. “Hát ez meg mi?” Zsebre vágta ment tovább, közel volt már a pékség.
Azt hitte álmodik: Minden sarkon koldus térdelt, volt ahol a két sarkot megközölve is hevert egy. Kabátjuk meg volt tömve ropogós zöld cédulákkal.
“Bácsi kérem, miért fekszik pénzzel tömött kabátban az utcán? Miért koldul, ha milliárdos?”

“Nem veszel ezen már semmit sem, hanem majd jó lesz, hogy melegen tartson a hidegben!”- feleli fáradtan az öreg kopott kabátos.

Már csak egy utca a pékségig, de érzi, hogy ami az oldalán lóg már nem biztos, hogy elég.

“Két kiló kenyeret kérek szépen!”- s nyújtja a táska tartalmát.

“Ennyiből? Ugyan kölyök, söpörj össze még pár pengőt az utcán, oszt majd akkor gyere vissza.”

Söpri, söpri, már tornyosul a kupac pénz. Egy ölre valóval visszatér, de már messziről szólnak neki: “Az nem elég!”
De csak nem térhet vissza üres kézzel: 

“Mennyit tudnék ebből venni?”

“Fél kilót! Nesze itt a csücske!”

~”Ez a kutyának sem elég!”~  gondolja magában, majd ránéz nagytatájától öröklött órájára. Szép volt, öreg volt, ezüst tokja volt. Oda nyújtja a pult mögé, hogy barterbe adja.

“Itt a két kiló kenyered, meg egy nyalóka.” - azzal hazament, s látta, hogy apja valami érmét tart a magasba. Egy forintos volt az, az igazi fény az alagút végén. Ekkor 1946-ot írtak.